Dér István
Édesanyjával Szülőháza Testvéreivel
Dér István életútja
1937. május 28-án született egy fehérre meszelt faluvégi kis házikóban. Ő volt a család legfiatalabb és egyetlen fiú gyermeke is. Két nővére született: Rózsi, a legidősebb és Erzsike, a fiatalabb, akit csak Böliskének becéztek. Istvánt, mint a legkisebb fiúgyermeket, mindenki nagyon szerette és így a család kedvence volt.
„Úgy éltünk, mint a vándormadarak – mesélte Erzsike néni – mivel a jó idő beköszöntével ott dolgoztunk, ahol áztatós munkát kaptunk, és csak a zord idő beálltával tértünk vissza csanádpalotai lakásunkra. Mi lányok korán beálltunk dolgozni apánk mellé, mint áztatósok. Gyerekkorunkban mindig ott jártunk iskolába, ahol a szüleink dolgoztak, majd a tél beálltával mindig visszatértünk családi házunkba, Csanádpalotára.” Legtöbbször a nagylaki kendergyár volt kenyéradó gazdájuk. Az iskolás fiú, aki még erejénél fogva dolgozni nem tudott, sokszor elnézte, amint szerettei embertelen körülmények között dolgoztak. Felnőtt korában erről így nyilatkozott: „Magam is megismertem – velük szomszédságban élve – ezeknek az embereknek a sorsát. Ha azt mondjuk, nehéz fizikai munkát végeztek, érzékeltetni sem tudjuk, miféle embernyúzó foglalkozás volt az áztatósoké. Hozzá fogható, valóban állati munkát én sem láttam még. Derékig vízben, mázsás kévéket emelgetve szaggatták magukat.”
Pista legközelebbi kapcsolatba középső nővérével, Erzsikével került, de Rózsikát is nagyon szerette. Gyerekkorában, mihelyt rajzolni tudott, szinte állandóan különböző emberfejeket, állatfigurákat rajzolgatott. Kedvenc állatfigurája a ló volt. Édesanyja sokszor mondta neki, hogy menjen játszani a többiekkel, de Ő inkább, ha tehette, behúzódott a szoba valamelyik szögletébe és rajzolgatott. „Én ezt szeretem csinálni” – mondogatta ilyenkor. Felnőtt korában így emlékszik vissza: ” Ördög tudja, honnan fészkelődött belém a hajlam és a cél, de már 10 éves koromban mintáztam, domborítottam, rajzoltam. Még nem láttam olajfestéket, de már művészi pályára készültem”. Édesanyja szigorú volt, a gyerekek inkább tőle tartottak, mint édesapjuktól. Pista nagyon csendes és jó gyerek volt, sokat töprengett, majd elképzeléseit próbálta papírra vetni. Testvérei többször mondták is, hogy” néha olyan, mintha nem is volna otthon „
Tanítója, amikor nyolcadikos volt, egy rajzát elküldte a Csongrád Megyei Hírlapnak, amit az a vasárnapi számában meg is jelent. Általános iskolai tanulmányait 1952-ben fejezte be Csanádpalotán. A család szegény volt, keresetük csak a mindennapok megélhetését biztosította, és így szülei nem akarták, hogy továbbtanuljon, de a két nővére unszolására beleegyeztek, hogy beiratkozzon a középiskolába. Erről így vall: „Szüleim akarata ellenére választottam ezt a pályát. Ők nem tudták felfogni szándékomat. A magam erejére támaszkodtam.” Tanítói azt szerették volna, ha Budapesten tanul tovább, de végül Szegedre került a Tanítóképzőbe, ahol 1956-ban szerzett oklevelet. A középiskolás időszakára egy osztálytársa úgy emlékszik vissza, hogy nem feltűnő rajzkészségéért irigyelték és bámulták, hanem azért, mert híres volt kitűnő hallásáról. Annus József, a régi osztálytárs így emlékezett: „kapásból énekelt tercet, kvintet bármilyen dallamhoz és a legnagyobb dicsőséget a sportban szerezte az iskolájának, amikor városi bajnok lett magasugrásból.”
Az érettségi után a szegedi Pedagógiai Főiskola földrajz – rajz szakára iratkozott be. Gyermekkori vágya, hogy festő lehessen, a főiskolán öltött testet Vinkler László irányítása alatt. 1959-ben Vinkler László növendékeként kapta kézhez diplomáját. Ez év őszétől egy évig Szegeden a Kolozsvári téri Általános Iskolában rajzot tanított. 1960-ban a szegedi Felsőfokú Tanítóképző gyakorló iskolájában rajz és kézimunka szakvezető, később (1964-1971-ig) a szegedi Tanárképző Főiskola Gyakorló Iskolájában rajz szakvezető lett, majd az utolsó két évben annak igazgató helyettese. Az első helyet az életében a tanítás és a festés foglalta el. Erről így nyilatkozik: „Szeretek tanítani, nagyon szép ráébreszteni a gyerekeket a világ szépségeire. Nem mindegy, hogy a pince sötétjében vagy napfényben élnek. Tanárnak készültem mindig, lehetőség szerint jó tanárnak. Hivatásnak tekintettem, és annak tartom ma is.” Jól érezte magát a főiskolai hallgatók között, és akkor is, amikor az általános iskolában heti 32 órát tanított. Igazából a festészet éltette. A napi fárasztó munka után az jelentett pihenést számára, ha a szűk, kis szobájában vagy a rajzszertárban ecsetet ragadhatott, és elkezdhetett festeni.
1964-ben megházasodott, és amikor 1965-ben Dalma nevű kislánya megszületett, örömében „seccot” festett albérleti szobájuk falára Újszegeden. Hat, fa módjára hajladozó asszonyalak nézegette a rácsos ágyacskát.
Bár pályájának nagy része Szegedhez kötődik, egyéni stílusának megtalálásához nagyban hozzájárultak a vásárhelyi és tokaji hatások, ám munkái meghatározó festői tisztaságát a gyermekkori, csanádpalotai élmények adják; „A hallgatag földek, a titokzatosan hajlongó nádak, a kecses lovak és a konok, kétkezi emberek.” A gyermekkorából, a családi házból hozott természet és emberszeretete egész művészi életpályáján végigvonul. Későbbi vallomásaiban erről így nyilatkozik: „Szeretem a Tiszát, a kis és nagy vizeket, az aprón villózókat, a széles sima felületeket. Szeretem a fákat, a vízben, fényben fürdőket. A levelek, a nádak susogását. Szeretem az embert.”
A főiskola elvégzése után rendszeresen részt vesz képeivel tárlatokon és kiállításokon. Soha nem a munkafolyamatokat festette meg, hanem az embert. Azt az embert, aki arcának redőiben, vállának tartásában hordja saját múltját.
Sok esetben, amikor Csanádpalotára látogatott, és volt iskolatársai, akik mesteremberként festegettek, képeket másolgattak, véleményt kértek tőle saját alkotásaikról. Ilyenkor megnézte a képet, és kritikusan azt mondta: „Kár volt ennyi időt eltölteni vele, elég lett volna lefényképezni, mert ez csak fénykép, érzelem nélkül.” Ez a kritika nem mindig esett jól a kérdezőnek, de elgondolkodtató és hatásos volt.
1971-ben került a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Rajz- és Művészettörténeti Tanszékére mint tanársegéd, majd 1973-ban adjunktussá nevezték ki, ahol élete végéig ebben a státuszban tanított. Többször felmerült benne a vágy az iránt, hogy milyen nagyszerű lenne csak pihenten festeni. Festeni, és csak annak élni, de ez soha nem adatott meg számára. Egyik alkalommal így vall erről: „Mi, festők dolgozunk valahol, mert csak festeni létbizonytalansággal jár. Maga a tanítás szüksége nem púp a hátunkon, sőt, a szakmának egy nagyon fontos, szép felülete. Csak hát más a pihent ember, és más munkából érkezve odaállni a vászon elé. Megosztjuk energiánkat, pedig mindkettőt szívvel-lélekkel érdemes csinálni.”
1973-ban elvált, majd 1976-ban újra megnősült, felesége, Madarász Piroska magyar-orosz szakos tanár. 1977-ben megszületett István nevű fiuk. Életének e szakaszáról így nyilatkozik: „Egyéni és családi életem rendezése igen pozitív hatással volt mind nevelő-oktató, mind művészi munkámra, ettől kezdve szinte sorozatban rendeztem önálló kiállításaimat.”
1975-től az Képző- és Iparművészeti Szövetség tagja, négy évig pedig a szegedi képzőművészeti csoport titkára volt. A kritikusok szerint Dér István a szegedi festők egyik vezéregyénisége. 1975-ben alkotói tevékenységének elismeréseként elnyerte a Szegedi Képzőművészek Nyári Tárlatának NÍVÓDÍJÁT, valamint Szeged város „Alkotói díját”. Nagyon sokat alkotott, rendszeresen részt vett csoportos és országos közös kiállításokon, de sorozatosan jelentkezik önálló kiállításokkal is.
Az iskolában Főiskolán
